Mit tegyek

Mint a hajnal elmúlt minden,
mert odvas fakereszt lettem.
Kiszáradt szürke sivatag.
Befed a magány!-Zuhatag
ömlik, majd elnémul szívem.
Bezárul, e romlott világ.
Szerelem halvány szikrája,
tűzként éget, s biz bánja,
eszi a sivatag ránca.
Szél fúj, s por hull szemembe.
Mit tegyek?-halkan kérdezem.
Újból szeressek?-tűz égjen,
s a láng csapjon le mélyre!
Kell neked?-súgja a szellő.
Én baktatok, vár zöld mező,
hol virágok újra nyílnak.
Szerelem szabadon fakad.
Nincs gátja, kora a szépnek,
e földön álomban élek.
Álom, mely zúgó förgeteg,
éj-nap, mind neki tetszeleg.
Szól az, ki gyáva, oly részeg,
duzzadt ajkán ott a métely!
Rangot bír, vétlent fenyeget,
pokol világít felette!
Szeressek, avagy temessek?
Kérdések, de nincs felelet!
Mint a hajnal eltűnt minden,
mert odvas fakereszt lettem.

Nagy Erzsébet
Szarvas
/lizbet01/

Látom arcod

Sötét tikkadt csillagtalan nyári éj,

hol átsuhan forró leheletű szél.

Ringó faágak csillagot váró ég,

szürke bárányfelhőket sodor felém.

Látom arcod, s érzem csókod ízét,

harang szóla, immár eljött az éjfél.

S én árván állok sötét út szélén,

szüntelen kereslek démoni árnyék.

Ködszerű tested lágyan átölelném,

ám kitárt karomban csak a semmi ég.

Szomorú szívem dobbanását hallom,

itt vagy, levegőben úszik illatod.

Még egyszer szólj hozzám csendesen, némán,

bensőmben hallom a hangod, oly tisztán.

Szerettél akkor is mikor elhagytál,

s fel a felhők közé vándoroltál.

Kérlek, szólj hozzám hiába kereslek,

a temetőkert csendes sürűjében.

Lelked itt bolyong a kavargó széllel,

az arcomat befedi leheleted.

Velem maradtál, s vagy amig élek,

ködszerű tested boldogan ölelem.

Csókodat a forró szél hozza felém,

édes mámor minden perc, ha jő éjfél.

Lehunyom szemem elhoz a képzelet,

szavadnak dallama cseng minden éjben.

Ha a csillagok az égbolton égnek,

két kezem megérint, s ölel Kedves.

Ám felébred a zord, s hideg reggel,

és te eltűnsz a múló sötétséggel.

Várlak ma is, úgy szeretlek mint régen,

ha eljő az idő, követlek téged.

Nagy Erzsébet

Szarvas

/lizbet01/